Dandelion, a bárd meséje az első witcher nőről

"Sok éves ismerettségünk alatt Geralt cimborámmal egynéhányszor felmerült az a téma is, vannak e egyáltalán női witcherek, de mondanom sem kell, nem tudtam sok információt kihúzni belőle ezzel kapcsolatban. Manapság nem találkozni olyan sok witcherrel, hogy bárki mást is megkérdezhessek erről, de kimondottan informális alapon nagyon elkezdett izgatni a téma, hogy, ha vannak is, milyenek lehetnek ezek a hölgyek? Ha olyanok, mint Geralt, akkor azt hiszem nem is érdeklődtem volna utánuk többet, de szerencsémre nem lett igazam.

Magam is meglepődtem, mikor saját utam járva egy fiatal nőt pillantottam meg.. no nem volt ez önmagában meglepő, sok fiatal hölgyet megpillantok az utcán járva, de ennek képzeljétek el, ezüstben ragyogtak tincsei, habár ránc nem ült orcáján, s bőre hamvasabb már nem is lehetett volna! Az egyetlen, ami elrettentett az azonnali szóbaelegyedéstől az a hátán lévő kard volt és öltözéke, mely mintha csak Geralt ruháinak női változata lett volna. A nyakában billegő medalion láttán viszont figyelmem ringó kebléről sokkal inkább terelődött el személyisége felé, így tiszta lelkiismerettel szólíthattam le a nőt, kinek neve, Hiyono volt. A szemfülesebbek már kitalálhatták, igen, egy witcher hölggyel hozott össze a sors! Aki kitartó, azt az istenek is megszánják, vagy csak szimplán szerencsém van, mint mindig. Nem szívesen keltem volna át egymagam éjszaka az erdőn, de mit ne mondjak bizonyos okokból kifolyólag sürgősen távoznom kellett a városból, mivel sejtéseim szerint a polgármester nem látott volna továbbra is szívesen.. Na, de elég is az hozzá, hogy épségben kimenekültem, akarom mondani kikeveredtem a városból és Hiyono-val az utam is békességben zajlott a következő faluig. Roppantul izgatott, hogy megismerhetem egy női witcher életét, s mint az lenni szokott az a téma, mely engem izgalomba hoz, gyakran szül balladákat, talán hallottatok is már párat, ami erről a hölgyről szól, no de most nem a zenélésnek van itt helye, hanem a pennának, hogy írásban is megörökíthessem az Ő történetét, akár csak Geralt barátomét.

Ez a fejezet az első női witcherről fog szólni, akit megismertem. A neve, Gynvaeli Hiyono, aki bár férfiasan öltözködik és férfinak való a hivatása, igen embereset lekevert nekem, amikor a koráról kérdeztem, mint minden valamire való nő, akit nem sikerült levennem a lábáról. Ennek ellenére úgy gondolom nem lehet több 25 évesnél, de ez úgy hiszem a witchereknél teljesen máshogy zajlik. Bár közös utazásunk során csak egyszer volt szükség a szaktudására bizonyos fojtólidércek ellen, úgy gondolom van olyan remek kardforgató, mint drága barátom. Az én szememben már azzal is hőssé vált, hogy nő létére milyen bátran küzdött, már-már szinte unalommal az arcán. Elgondolkodóba ejtett ez az arckifejezés, majd brilliáns eszemnek hála rájöttem, hogy bizonyára ezek a szörnyek nem okoznak túl sok kihívást számára. Ami csak egyet jelenthet, egy igen csak utazott és sokat látott witcher hölgy társaságában sétálgattam. Természetesen megfordult a fejembe, hogy meséljek neki Geralt barátomról, de aztán meggondoltam magam. Ha ezek ketten találkoznának, még a végén elrontanák egymás modorát. Geraltot pont azért kedveltem, amilyen, de Hiyono beszédesebbnek bizonyult és sokkal jókedvűbbnek.

Mosolya bár nem mindig hatott őszintének, sokat ült az arcán és ez tetszett benne, mivel rendkívül szép mosolya volt! Elképzelni sem tudom, hogy egy ilyen szakma űzése mellett, hogy lehet még képes rá, de szívből kívánom, hogy soha ne hagyja abba. Az éneklést viszont átvenném tőle továbbra is. Szép hangja van, de kétség kívül jobban bánik a fegyverekkel, mint a kottával és többet tud a szörnyekről, mint a dó-ré-mi-fá-szóról. Ismerettségünk rövid ideig tartott, pár hétig csupán, de mivel egy nyíltabb személyiséggel volt dolgom, mint Geralt, ez is elég volt ahhoz, hogy barátomnak szólíthassam elválásunk napján, aminek csak is azért kellett bekövetkeznie, mert nem tudtam tovább fizetni szolgálataiért, valamiből pedig neki is meg kell élnie. Most Lyria területeit járja mielőtt hazatérne Kaedwenbe, bár családja már nem él.

Mikor mesteréről, vagy kedveséről kérdeztem az a bizonyos mosoly, mi általában arcán játszik, szemmel láthatóan váltott át keserűbe, de megosztotta velem, hogy mindkettőt elvesztette már, viszont a mindig őszinteségtől dallamos hang megbicsaklott, de betudtam a gyász torokfojtogató érzetének. Azóta csak futó barátságokat köt, s néha visszalátogat azokba a városokba, falukba, ahol ilyen fajta ismerősei vannak. Kedves dolog, de egyben végtelenül szomorúnak is éreztem, főleg mikor Hiyono-t figyeltem, amint a faluban elébe szaladó gyermekekre vetette szikrázóan boldog mosolyát.. Minden witchernek a magányosság lenne a jussa végső soron?
Keserű szájízzel mondtam ki a búcsút, mert örültem az ismerettségnek és nem szívesen váltam volna el. Hogy merre járhat most, azt pontosan nem tudnám megmondani, mégha az életem függne is tőle, ami meg is esett! Ahogy kezdtek elterjedni a róla szóló balladáim, egy varázsló keresett meg, aki minden információt tudni akart, ami csak a birtokomban volt Hiyono-ról. A válogatott fenyegetések között, mikben egyszer hol békává, majd inkább gilisztává akart változtatni, sikerült kiszűrnöm a feldúlt varázsló indítékait is. Bizonyára egy hoppon maradt szerető lesz, így egyből összeállna a kép! Utólag ki is találtam pár okot, amiért Hiyono végül meglépett az ürgétől. Az első helyen természetesen a fazon közveszélyessége áll, hisz éppen hogy csak megtudtam lógni, bár még mindig hiányolom azt a pár száll hajam, amit otthagytam.

Láthatólag a varázsló fülig szerelmes a witcher hölgybe, aki szintén vágyik a társaságra, mégsincsenek együtt, szóval itt a második általam kreált ok: sosem lehetnének igazi család. A witcherek nem képesek az általunk hívott normális életmódra, nem tudnak beilleszkedni és földetművelni, vagy egy nő esetében, gyermeket nevelni. A witcher nők legalábbis a sajátjukat biztos nem, mivel a mutáció miatt úgy tudom nem képesek életet adni. Született bennem még egy pár ok, de ezt tartom a legvalószínűbbnek, talán azért, mert Geralt barátom is hasonló cipőben járt nem is olyan régen egy Triss Merigold nevezetű varázslónővel. Komolyan, én nem tudom mi vonzza egymáshoz a witchereket és a varázslókat, de ezek valahogy mindig összegabalyodnak és abból nem sül ki semmi jó.

Szívből remélem, hogy sorsunk még egyszer összehoz minket, és egy jobb világban majd mind leülhetünk egy asztalhoz - witcher, nem witcher, másfajú, nem másfajú -  inni és kockapókerezni, nőkről beszélni és vígadni, mert hát mi mástól lenne szép az élet?!.."

Dandelion mester elbeszélései, részlet

― Gynvaeli Hiyono, a witcher